14. Rész - Kórházmentes terület

Jessicát, amint hazaengedték a kórházból, azonnal el akart menni Jacobhoz. Leállítottam dühösen.
- Nem! Te most szépen hazamész és lepihensz. Ha szépen megkérsz elmegyek, és kideritem mi folyik itt.
- Azt már nem - folytatta - én is ott akarok lenni.
- Aha persze. - elkísértem hazáig, s felmentünk a szobájába. Leült az ágyra, s figyelt. Értetlenül néztem rá.
- Miaz?
- Hajlandó vagyok nem elmenni hozzá, ha elmész te, s végül egyenesen idejössz, és elmondasz szépen mindent. - nézett a szemembe. Ez a tipikus 'nem menekülsz úgyse' tekintet.
- Hát...... - fontolgattam ajánlatát. - Ha megígéred, hogy végig itt, maradsz fekve és nem mész sehova... Akkor oké. Elmegyek.
Körülbelül még negyedóráig ott maradtam ő meg biztosította, hogy nem megy sehova, míg végre elindultam.
Egek mit gondoltam!!! Mit fogok csinálni? Odamegyek és milesz? Nem épp kellemesen váltunk el és most elmegyek hozzá, hogy kifaggassam miért ment el. Jajj mit is gondoltam! Hiszen ezt Jessicának kellene intéznie. Mégis mindig én kerülök ilyen cikis helyzetekbe.
Már az utcájukba voltam mikor megbotlottam egy kavicsba. Remek. Még essek is el. Ennél rosszabb már úgyse lesz. Úgylátszik tévedtem, mikor a házuk elé értem ahhoz a ponthoz, hogy becsöngessek. Mély levegőt vettem és rászántam magam, hogy megnyomjam azt a nagy fémes gombot, ami az ajtófélfához volt rögzítve.
Padlórecsegés... És egy...kettő...három... Kinyilt az ajtó és én századjára is megbántam, hogy eljöttem. A póló nélküli (!) meglepett tekintetű Jacob nyitott ajtót. Nem bírtam felhagyni a bámulásával pedig míg Jessicával járt számos alkalommal megtekinthettem gyönyörű izmos felsőtestét ruha nélkül. Elmosolyodott. Közelebb lépett és nekitámaszkodott az ajtófélfának.
- Hello - szólalt meg valamivel mélyebb hangon, mint szokott. Hm.
- Ohm... Szia - köszöntem zavartan. Na mostmár össze kéne, hogy szedjem magam.
- Szeretnél valamit? - kérdezte. Ez úgy hangzott kábé, mint amikor a kedves édességgel teli szomszédnéni azt mondja hogy ,,Melyiket szeretnéd választani? Van bőven. Vegyél csak. "
- Igen - köszörültem meg a torkomat. - Szeretném megtudni, hogy miért iratkoztál ki a gimiből, de kezdhetnéd azzal is miért nem látogattad meg Jessicát a kórházban??? - emeltem fel a hangom.
- Melyik érdekel jobban? - vonta fel a szemöldökét. Ez olyan "tudom mire gondolsz engem nem vesz át" fajta kérdés volt. Ez olyan Daemonos volt. Daemon kérdésein sose jutok át, de ő nem Daemon. De látom tanult valamit tőle.
- A Jessicás. Miért nem látogattad meg? - Daemon ezen simán átlátott volna de Jacob nem olyan.
- Meglátogattam. Csak nem voltál akkor bent.
- Na ne szórakozz Jessica nem is.... - említette. De azt sem mondta, hogy nem ment be. Francba. Körültekintőbbnek kellene lennem. Megint belesétáltam a csapdába.
Jacob látta rajtam, hogy elakadtam s elmosolyodott újra. Miért én kerülök ilyen helyzetekbe mindig?
- Na ha csak ezt akartad... - fordult hátra.
- Várj! - vajon miért éreztem úgy mintha ragaszkodnék ehhez a beszélgetéshez?
Várakozóan visszanézett rám.
- Miaz?
- Miért iratkoztál ki?
- Untam. - nagyra nyitottam szemeim.
- És nem fogsz már suliba járni sehova? - erre felnevetett.
- Dehogynem csak nem ide. Megyek a Maxiba. - a Maxi a velünk szomszédos városban elhelyezkedő Iskola. De még igyis messzebb van mint a Cloud.
- Hiszen sokkal messzebb van - mondtam neki. - Ennyire nem szeretted a Cloudot? - hajtottam le a fejem szomorúan.
- De szerettem magát a sulit. Az oda járókat már kevésbé. - felnéztem. Most rám értette? Tudom önző gondolat, de mégis hogy értette?
- Mármint rólam van szó? Csakmert az utóbbi időben nem nagyon akarsz hozzám szólni. És... Csak hogy tudd... - Itt elakadtam. Mit mondjak?
- Lena... - fogta meg az állam. A szemembe nézett. Most az övé olyan sötétkéknek tűnt. - Mi miatt jöttél ide? Mert biztos nem emiatt. Simán visszafordultál volna hiszen tudod, hogy ha én kiiratkozom akkor oda már nem megyek vissza. Mégis itt vagy. Miért?
- De hiszen.. Jessica küldött.. Emiatt vagyok itt. - néztem rá zavartan s egyben dühösen. - De ha zavarok akkor már megyek is. S-szia. - megfordultam s nekiütköztem valakinek. Felnézve Andrew-t Jessica bátyját láttam meg. Ezer kérdés kavargott a fejemben, hogy mit keres itt, s mi miatt van itt de mivel könnyeim utat kértek, nem törődve semmivel és senkivel elszaladtam mellette ki egyenesen az útra ahol menet közben keservesen sírtam. Bár hallottam, hogy Jacob a nevemet kiáltja de tudtam úgyse jön utánam... Soha nem jön utánam... A gondolat, hogy mindig egyedül sírok még több könnyet előhozott. A gyengeségtől majdnem összeestem az úton de valaki elkapott. Andrew arcát pillantottam meg. Erőlködött, hogy fogjon. Nehéz lehetett neki, ha nemrég került ki a kórházból. De... Nem értettem semmit, s kérdéseimet későbbre raktározva felálltam. Ránéztem a fiúra és elsirtam magam. Utánam jött. Andrew utánam jött.
- Úristen mi a baj? Jessica küldött.. - felnevettem. Jessica... Hát persze.
- Nem bír magával.
- Hát nem - mosolyodott el mikor látta, hogy jobban vagyok. Felálltam aztán láttam, hogy Andrew is készül felállni, leültem, megfogva a vállát, hogy maradjon. Jobb neki ülve. - Az a csaj kikészít. Nagyjából míg kórházba voltam, ő volt szíves elmesélni a történetedet, mondván, hogy a kettőnk élete nem olyan színes izgalmas mint a tied... Így kénytelen voltam végighallgatni. - elfintorodott.
- Amint látom nem nagyon örültél neki. Sajnálom.
- De ahogy elmesélte tényleg izgalmasabb. Legalább jól szórakoztam. - nevetett fel.
- Kösz, hogy szórakoztatónak találod a szenvedésem. - de én is nevettem.
- Nembaj nincs mégegy ilyen lány, mint te. - nézett a szemembe. Csak néztem vissza rá nem tudtam mit mondjak. - Senki más nem tudja így elszúrni a dolgokat. - felnevettem.
- Kösz. Ezt bóknak veszem. Legalább egyedi vagyok. Van valami amiben én is tehetséges vagyok.
- Ja. Jól eltolod a dolgokat.
- Hidd el elég volt egyszer hallani. Nem kell többször. - morogtam. Elfordította a fejét.
- Elhiszem. De nem lehet mindenki kegyes nemigaz?
- Velem senki sem az. Mindegy most megyek. - álltam fel. Megfogta a kezem.
- Mindig besértődsz? - nem válaszoltam. - Ezzel nem oldódik meg minden.
- Tudom.
- Nem szerintem nem tudod. Ha tudnád nem sértődnél állandóan be. - lenéztem az összefonódó kezeinkre. Elnyomtam egy mosolyt.
- Néha az ember már megszokásból csinál dolgokat. Sok mindenhez nem kell indok. - mondtam. Pillantása követte kezeinket, majd mikor felnézett valami megváltozott a szemeiben. Nem tudtam kivenni mi lehet az.
Már szóra nyitotta száját, mikor lépteket hallottunk meg. Odanéztünk és Jessica állt ott tágra nyílt szemmel. Olyan hirtelen engedtem el Andrew kezét, mintha egy tüzes vasat szorongattam volna. A fiú gúnyosan elvigyorodott.
- Hugi nem megmondtam, hogy pihenj?
- Te mondod ?- nézett rá Jessica .- Mindenhol kerestelek. Anya érdeklődött felőled. El nem tudtam képzelni, hol. ...- félbeszakítottam.
- Mi? - hiszen azt mondta, hogy Jessica küldte ide. Andrewra néztem, aki haragos pillantással nézett húgára.
- Na megyek anya ne aggódjon. - nyomott egy puszit Jessica homlokára, majd elment mellette, de még visszafordult. - Viszlát Lena. - nézett a szemembe. Elsétált.
- Mi történt? - Jessica meglökte a kezem. Ránéztem.
- Semmi. Jacob unta a sulit. Legalábbis ezt mondta.- utána könnyek közepette elmeséltem, hogy milyen zavaros volt minden meg, hogy mit mondott Jacob miszerint  nem is azért mentem, hogy ezt megkérdezzem.
Így visszahallva a sztorit saját magamtól, el kell ismernem elég hülyeségnek tűnik az egész.
- Nyugodj meg szépen. - simogatta meg a hátam. - Figyelj. Szerintem ne foglalkozz vele. Szegénykének elment az esze. -
Tudom ezzel Jessica csak vigasztalni akart, de tényleg fura volt Jacob.
Jessica rámnézett, s a szeme mosolygott. Értetlenül visszanéztem, mire megszólalt.
- Megtudhatnám, hogy futottál össze a bátyámmal? Nem hibáztatlak, csak aggódom érte... - összeráncolta a homlokát. - Apropó nem is mondtam, hogy kiengedték.
- Aha azt észrevettem - bólintottam.
- Nem! - megrázta a fejét. Elsírta magát - Úgy értem... Csak egy-két kezelésre kell járnia rendszeresen, és ha tünetmentes - márpedig eddig az- akkor nem kell újra befeküdnie. - Rádőlt a vállamra az utolsó két szónál és felzokogott. Aztán megtörölte a szemét, és rámnézett. - Tudod örömömben sírok ám, itt neked. A bátyám végre, két év után megszabadult attól a helytől.
- Két évig bent volt? - nem bírtam megállni, hogy meg ne kérdezzem.
- Nem. Csak pár hónapig feküdt bent. Vizsgálatokra jár már két éve. S csodák csodájára nem lett elmebeteg. Sőt! Ha lehet mondani most van a legjobb formájába. - megcsillant a szeme. - Szóval? Miként futottál össze vele?
- Hát éppen rohantam el Jacobéktól, mikor nekiszaladtam drágalátos bátyádnak. Azt nem tudom igazából mit keresett ott, de azt állította te küldted, hogy nézze meg nem e ugrottunk egymásnak Jacobbal. Apropó kösz, hogy elmesélted neki az élettörténetemet, roppant szórakoztatónak találta. - Jessica felnevetett, majd furcsán nézett.
- Én nem küldtem el hozzád, hogy nézzen meg. Maximum magától akart megnézni. - oldalba lökött, majd kacsintott. - De azért fura. Önként tényleg nem menne messzebbre. Túlságosan lusta hozzá.

A nap hátralevő része iszonyúan telt. Anyáék nem tudták mi bajom, ahogy én sem jöttem rá. Szörnyű rosszullét tört rám, s nem akart múlni. Fájt a fejem. S ehhez nem segített az sem, hogy vendégem lett. Daemon tényleg a legrosszabb alkalmat fogta ki ezúttal.
- Figyelj nem vagyok túl jól. - pillantottam rá. A lehető legártatlanabb tekintetemet vettem elő.
- Aha látom - bólintott, majd beljebb jött. Leült a nappaliba szemben a bejárati ajtóval. Megrökönyödve néztem felé felhúzott szemöldökkel.
- Várunk valakit? - vetettem föl poénosan. Ő a halálnak megfelelő nyugodsággal bólintott:
- Igen.