26. Rész - Ágynak dőlve és a többi...

Sziasztok meghoztam a kövi részt. 
Sajnálattal közlöm, hogy hétfőtől... Avagy keddtől nem leszek három hétig :((((, mivel nem lesz netem.
Szeptember 12.-én térek csak vissza szóval 12-13.-án kint lesz az új rész. 
Nemsokára itt a vége ennek a történetnek is, de még vár sok meglepetés :-) 
Szívem szakad meg de próbálom kibírni. Csak három hét! :'(
Mindenkinek kellemes illetve kibírható sulikezdést kívánok :-) 

By. : Tyna ~

Hideg levegőt éreztem a testemen. Tompa hangok hallatszottak a távolból. A torkom fájt és nem éreztem a végtagjaim. A szememet próbáltam kinyitni, de hirtelen elnehezült a szemhéjam. Nem értettem az egészet. Biztos voltam benne, hogy fázom.
Biztos, hogy csak egy álom, gondoltam, azonban végtelenül kimerültnek éreztem magam.
Kezek fogtak, valami vagy valaki vitt. Hm... Milyen fura álom.
Fájt a fejem, eszméltem rá. A világ még csukott szemmel is forgott.
Aztán magával rántott a sötétség.

***

- Mikor ébred fel? - hallottam egy hangot.
- Azt nem lehet biztosan tudni. Kemény ütés érte a fejét, lehet, hogy egy kis ideig memóriazavarban szenvedhet, de nem kell aggódni vissza fognak térni az emlékei. - szólt egy másik hang.
- Jajj istenem, kicsim. - síró hang volt. Jajj ne! Miattam aztán ne sírjon senki. Kérlek!
De bármennyire is erőlködtem, hogy kinyissam a szemem nem ment.
Egy kéz érintette meg a karom, aztán az arcom.
- Lena!!! - kiáltotta valaki - Ébredj fel! Feltudsz ébredni! Gyerünk. - Az utolsó szónál elcsuklott a hangja. - Kérlek - zokogta.
Egy test nehezedett rám. Átölel, gondoltam.
Szerettem volna felébredni. Nem tudtam visszaidézni, hogy mit történt velem, de attól még nem adhattam fel. Tudtam, hogy ez nem a halál.
Bár eléggé kétségbeejtő, hogy nem tudom kinyitni a szemem.
Oké, akkor emlékezzünk.
Lena Gray vagyok.
17 éves.
Kedvenc színem a piros.
A  legjobb barátom... A... Legjobb.... Ööö...
Ebben a pillanatban kipattant a szemem és szélsebesen felültem, amitől a mellettem levő gépek örült sípolásba kezdtek.
- Kisasszony jól van? - kérdezte egy nővér. Nővér!! Kórházban voltam!
- Hát ööö...
- Emlékszik a történtekre? - kérdezte. Bólintottam, amitől várakozva rámnézett.
- Hát... Najo talán még se. Mi történt?
- Mi a neve?
- Lena Gray, de mi...
- Jolvan, most pihenjen - döntött hátra az ágyra. Lenéztem a ruhámra. Kórházi hálóing volt rajtam. Grimaszoltam. A fejemhez kaptam, mert az elkezdett fájni.
- MI TÖRTÉNT??? - kiabáltam. Egy orvos szaladt be.
- Kérem nyugodjon le Ms. Gray.
- Lena! - mondtam.
- Lena. A vizsgálatok alapján, megsérült a feje. Nehéz tárgy tehette, mint például egy szörfdeszka.. - rámnézett, reakciót várva. Semmi. Nem rémlik.
- Egy vízből mentette ki egy fiatalember, ájultan.
- Elájult a pasi? - szóltam cinikusan. Az orvos nemvette fel.
- Nem. Ön volt ájult állapotban. Szörfözik?
- Nem tudok róla.
- Nos, hát nemrégiben megpróbálkozott vele.
- Jó tudni.
- Mit érez? - tudakolta az orvos nyilván az állapotom felől érdeklődve.
- Fáj a fejem, fáj a fejem, fáj a fejem, ja és igen! - itt az orvos reménykedve felnézett- Fáj a fejem! - sajnos szegényben minden reményt elfoszlattam.
Az orvos fejcsóválva válaszolt.
- Lena ez nem vicces, csak hogy tudja.
- Értem. Doktorúr!
- Hm? - kérdezte.
- Van még egy tünetem.
- Mi lenne az?
- Fáj a fejem.

***

"Migrén gyanúja lépett fel, ezért megemelem a gyógyszeradagot"

Na igen. Visszatértem. Teljes valómba. Vagy talán mégse...
Egy lány robogott be az ajtón, érezni lehetett a szelet.
- Lena!!! - az ágyamhoz lépett és bizonytalanul átölelt. Szőke rövid haja volt és gigázi nagy szempillái. Őrülten vékony volt.
- Khm.. Bögygrrr.... - ezt tudtam csak kinyögni, mert nagyon szorított. Elhajolt.
- Jajj bocsánat nem akartam, csak... Annyira örülök, hogy magadhoz tértél.  - Én is örülök, hogy eljöttél... Izé.... - zavartan ránéztem, amitől tágra nyílt a pupillája. Addigra bejött egy srác, az anyukám és egy másik srác.
Rémlett valami, de nem tudtam volna megmondani a nevüket.
- Jessica! Lena, Jessica vagyok! - kiáltotta rémülten a lány. Megfagyott a levegő. Erre senki sem számított. Görcsbe szorult a gyomrom.
- Orvost!! - ordította az egyik srác. Magas volt és szőke hajú. Rémlett valami.
- Hát persze!! Jessica! - próbáltam oldani a feszültséget, de mindenki dermedten állt.
- Anya!! Rád emlékszem! - mondtam megkönnyebbülve. Ő sírva csoszogott el a ágyamig.
- O, istenem kicsim.
- Rám emlékszel? - lépett oda a szőke hajú srác. Mondjuk mindkettő az volt.
- Sajnálom - hunytam le a szemem, miközben megráztam a fejem. Addigra a doktor berobogott.
- Lena! Nézzen rám. - követelte. Ránéztem.
- Miaz?
- Ugye engem nem felejtett el.
- Hát tekintve, hogy fehér köpenyben van és berobogott ide a doktorúr megszólításra... Hm és percekkel ezelőtt találkoztunk...
- Amikor megpróbált hülyének nézni... - szúrta közbe.
-... Nem könnyű magát elfelejteni.
- Ennek örülök. Lena most nagyon figyeljen. Ez az emlékezetkiesés, hogy nem emlékszik a történtekre és ismerőseire, ez csak átmeneti. Valószínűleg holnapra visszatér az összes emléke és a feje is szépen gyógyul. Ehhez azonban szükséges a sok-sok pihenés! Szóval most kérem távozzanak! - az utolsó mondatot az újdonsült vendégeimhez intézte.
A lány szemlesütve szomorúan botorkált ki a helységből, csakugyan, mint a többiek.


 Reggel, mikor kinyitottam a szemem egy fiú ült az ágyam mellett és aludt. Annyira megijedtem tőle, hogy megfordultam és leestem az ágyról. Hangos puffanással értem földet, amire vendégem felriadt. Utálom a kórházakat.
- Miért nem lepődöm meg!? - nevetett fel a fiú. Odajött hozzám és a kezét nyújtotta. Engedtem, hogy segítsen felállni.
- És én miért nem lepődöm meg, hogy pont a közeledben történik ilyesmi? - szóltam vissza.
- Emlékszel rám? Amúgy jól vagy?
- Igen jól vagyok köszi. Amúgy igen emlékszem rád. Már hogyne emlékeznék? Andrew! - abban a pillanatban, hogy ezt kimondtam átölelt szorosan. Nagyon meglepődtem. Viszonoztam az ölelést és hozzábújtam, beszippantva csodás illatát.
- Örülök, hogy rendben vagy - súgta a fülembe. Beleborzongtam. Eltolt magától, körülbelül két centire voltunk egymástól. Egymás szemébe néztünk. Elakadt a lélegzetem is.
- Khm! Lena! - megfordulva Jessicát pillantottam meg. Dagadt, kisírt szemmel nézett rám. Bátyjára meg szemrehányóan.
- Jessica! - rohantunk egymáshoz és szorosan zokogva megöleltük egymást.
- Annyira hiányoztál! Te lustaság! Csak te vagy képes öt napig aludni.
- Hogy mi? - hitetlenkedtem. Én azt hittem két napja vagyok bent.
- Bizony. Ezek a görények annyira begyógyszereztek, hogy visszatérjen az emlékezeted, hogy öt napig beájultál- tájékoztatott Andrew.
- Elméletileg holnap hazaengednek - kísért az ágyhoz barátnőm.

A délutánt azzal töltöttem, hogy vagy pihentem vagy látogatóim voltak. Anya, apa, Daemon...
- Annyira sajnálom, hogy elrontottam a nyaralásotokat! - szabadkoztam neki.
- Semmi gond. Egy nappal több vagy kevesebb mit számít. Te fontosabb vagy - felelte Daemon.
- Magyarország tényleg olyan szép, mint amilyennek leírtad és amilyennek mondják?
- Oh! Még annál is szebb. Csupán egy nap volt rossz időnk de imádtam. A Balaton nagyon jó hőmérsékletű volt.
- Ennek örülök. És sajnálom.
- De mondom, hogy ne sajnáld! Hogy érzed magad? Hallom holnap kiengednek. - mondta.
- Igen holnap már hazaengednek. Hazamehetek. Végre!
- Lena ezért nem kell szörfözni! - oktatott. Fejbe csaptam egy párnával.
- Hagyjál békén - nevettem. Hihetetlen, hogy mindig felvidított.
- Jolvan Jolvan! Módosítok. Ezért nem kell próbálkozni azzal, ami nem megy! - erre válaszul kapott még egy fejbecsapást.
- Gonosz vagy.
- Nem is.
- De igen.
- De nem.
- Mondom, hogy igen.
- Mindig a tiéd az utolsó szó?
- Szeretem ha igen.
- Le kéne szoknod a rossz szokásaidról -  mondta.
- Miféle rossz szokásaimról? Nincsenek is rossz szokásaim.
- Az öntelt!
- Nem vagyok öntelt - háborodtam fel.
- Mindenre van válaszod? - nevetett fel.
- Igen. A szavak kifogyhatatlanok.
- Nem igaz.
- Miért ne lenne igaz? - tettem keresztbe a kezem.
- Egyszer biztos elfogynak a szavak.
- Nem igaz. A számok is végtelenek. Ez biztos. Ne sodrodj a bizonytalan felé.
- Okos vagy.
- Köszi. - fejeztem be.
- Dilibogyó. - tette hozzá.
- Hé! - szünet. Aztán elnevettük magunkat.
Addig nevettünk, amig be nem jött egy nővér megnézni, hogy nincs e bajom. Megnyugtattuk, hogy kezdek gyógyulni.
Másnap hazaengedtek. Anya nagyon aggódott, hogy mi lesz, ellenben apával.
- Lena kemény. Bírja ő! - majd rámnézett és kacsintott.
Nagyon aggódtam az állatmenhely miatt, hiszen így nem tudtam rögtön kezdeni a megbeszélt időben.
Felhívtam őket, mire egy férfi vette fel a telefont és tájékoztatott, hogy Melinda - aki becserkészett a melóra - beteg. Influenzás. Hurrá.
Mondtam, hogy jobbulást neki és érdeklődni szeretnék, hogy mi lett a munkámmal, amit tegnap kezdtem volna, de nem tudtam bemenni, mert kórházban voltam.
Közölte a férfi, hogy semmi baj, majd ha teljesen egészségesnek érzem magam jelentkezzek. Megköszöntem a kedvességét és elköszöntem.
A következő pillanatban csengettek. Jessica!
Eszembe jutott, hogy megtréfálom, így - mivel Jessica mindig megijed tőle - elővettem apu trombitáját, amikor újra csengettek.
Magamban felnevettem, úgy rohantam a lépcsőn.
Közben véletlenül megbotlottam és előre estem magammal rántva a trombitát.
Abbamaradt a csengetés.
Hurrá! Ennél jobban nem is lehettem volna hangosabb.
De a cél érdekében kizártam az ajtót, majd kinyitva azt minden lélegzetemet beleadva belefújtam a trombitába.
Azonnal vérvörös lett az arcom, amikor megláttam Andrew kikerekedett szemét. Aztán elröhögte magát, én meg az arcába csaptam az ajtót, mielőtt beröhögte volna magát a lakásba.
Ennél megalázóbb dolog még sosem történt velem!
Pillanatokkal később rájöttem, hogy nem hagyhatom szegény Andrew - t odakint ácsorogni, így lesütött, dühös szemmel újra ajtót nyitottam.
Vidám fejjel nézett rám.
- Mindenkit így köszöntesz, aki átjön hozzátok? - nevetett fel.
- Képzeld nem - ránéztem komor arccal, de nem bírtam tovább, egyszerre robbant ki belőlünk a nevetés.
- Megtiszteltetésnek veszem akkor, hogy engem igen.
- Miért jöttél? - kérdeztem.
- Megnézni egyben vagy e - vigyorgott.
- Nem vagy vicces -  mondtam elfojtott nevetéssel.
- Aha, azért nevetsz mindjárt.
- Csak ráng a szám. Orvosok mondták, hogy lehetnek tünetei a gyógyszereknek - mondtam fapofával a szemébe nézve.
- Ez most gyenge volt Lena - torkollt le.
- Nem baj - vigyorogtam. - Na láthatod, hogy egyben vagyok, szóval akár el is mehetsz.
- Akár - felelte -, de akár maradhatok is - belépett a helységbe és leült a kanapéra. Felvontam a szemöldököm.
- Ki mondta, hogy maradhatsz?
- Én - mondta szórakozottan.
- Ez az én házam és...
- A szüleidé - vágott szavamba.
- Tökmindegy - legyintettem. - Mi van ha én nem akarom, hogy itt legyél?
Andrew nem felelt, csak feltápászkodott és másodpercek alatt már előttem is állt.
Olyan közel jött, hogy önkéntelenül is tettem hátrafele egy lépést. A derekam az ajtóhoz ért. Nem volt menekvés.
Andrew is lépett egyet. Csakhogy felém, nem pedig hátra.
A gondolataim összezavarodtak. Megakartam szólalni. Megakartam mondani, hogy menjen el de nem tudtam még lélegezni sem.
Andrew szája széle mosolyra húzódott.
- Na mi az? - kérdezte. Szemét! Megnyaltam az ajkam, aztán krákogtam egyet és megszólaltam.
- Mi lenne? - szinte suttogtam.
- A belépőkártyám.
Értetlenül összeráncoltam a homlokom.
- Hogy?
- Nem akarsz elküldeni... Mást viszont akarsz... - erre a mondatra elvörösödtem. Tudtam mit akar mondani de megelőztem.
- Tényleg nem akarlak elküldeni.
- Akkor mit szeretnél? - jött közelebb kihívóan. Nem tudtam kimondani.
Felsóhajtottam. Erőlködtem, hogy tekintetem maradjon a szemén és még véletlenül se tévedjen...máshová.
- Én tudom mit szeretnék.. - suttogta egészen halkan. Szívem immár dübörgött, talán ő is hallotta. Kezét végigsimította a fülem mögött egészen a nyakamig, majd tovább vándorolt a vállamra és megállt.
Lehunytam kicsit a szemem de már ki is nyitottam, mert kezét az arcomra tette.
Óvatosan megfogtam a karját az én kezemmel - nem is máséval.. - és felnéztem rá, amikor leengedte a kezét maga mellé.
Utána sóhajtott egyet, lehajolt, majd megcsókolt.

12. Rész - Krízishelyzet

Jessica szemszöge

Második nap. Kerek két napja nem láttam, színét se Lenának, s a mobilját sem veszi fel. Igen, átmentem hozzájuk, de senki nem volt otthon. Hát akkor hol van?
Aggódom, de nem hagyhatok ki egy napot se a suliból, mert a tanárok felhívnák a szüleimet, mivel így sem állok túl jól, s azt nem akarom. Bár sajnálom Lenát, most a Jacob ügy miatt. Ő is hibás, mert nem tud az egyről a kettőre jutni, s ha azt hiszi, hogy nem tudok a, Mr. Anonimes ügyről, akkor rosszul hiszi, bár már megmondtam neki, erről a véleményem.
- Jess mik a mai terveid? - kérdezi egy ölelés és egy intenzív csók közepette Rich a barátom.
- Sajnálom Rich, de meg kell keresnem Lenát, s érdekel mi történt vele.
- Honnan gondolod, hogy valami történt vele? Lehet, hogy lóg. Vagy beteg. - megfordultam, hogy a szemébe tudjak nézni. Felemeltem a fejemet, s belenéztem, a sötétkéken ragyogó szempárba. Nekem szinte Jacob előtt, sose jöttek össze hosszútávú kapcsolataim, aztán jött Jacob, akivel jó sok ideig együtt voltunk, s most itt van Rich. Imádom. Nagyon aranyos, jófej, s nem állít le ha sokáig beszélek. Jó igazából kicsit tartok attól, hogy milesz ha ugyanúgy végződik ezis, mint Jacobbal, de ettől szerintem nem kell tartanom. Ámbár nemcsak Lenát tartom bűnösnek, Jacobbal kapcsolatban. Hanem magát Jacobot is. Nemtudom hogy hihette, hogy Lena a karjaiba omlik, ha nem tesz semmit a cél érdekében. Miközben hagytam elkalandozni a gondolataim, rájöttem, hogy Rich még mindig az én válaszomra vár.
- Lena sose lóg, nem az a fajta típus. A másik meg az, hogy mindig ír ha van valami. Szóval ha beteg lenne, arról én már tudnék, s nem panaszkodnék neked.- Rich tovább próbálta megmagyarázni, hogy lehet, hogy elkobozták a telójat, vagy nincs a keze ügyénél, de mind lesöpörtem magamról. Ugyanis tudtam, Lena igyis úgyis megpróbált volna üzenni nekem, mint negyedikben, mikor elhagyta a telóját, s télen szakadó hóban, eljött délután a suli elé, hogy elmondja, mi történt. Aztán persze beteg lett, mert megfázott odakint, mire lehülyéztem. Erre rávágta, hogy ugyanezt megtettem, volna én is, és nem hagyhatta, hogy feleslegesen aggódjak. Most viszont volt okom.
Elhatároztam, elmegyek Daemonhoz, ő hátha tud valamit, vagy sejt e esetleg. Rendes fiú, de komolyan. Látszik, hogy igazi barát. Legfőképpen Lenának.
Másnap sulinál pont meglátom.
- Daemon! - szólítom meg, mire kérdőn rám néz. - Lénáról szeretnék veled beszélni. Nemtudod, mi van vele?
- Sajnos nem, azt reméltem te tudod.
- Ezt hogy érted - táncoltam össze a szemöldököm, zavarodottan.
- Úgy, hogy..... - kezdené, de meglátja a felénk közeledő Dianát. Fúh, de utálom azt a csajt.
- Sziasztok - mosolygott ránk, mire kelletlenül visszaköszöntünk. - nem mintha hallgatóztam, volna hiszen nem szokásom..... - na persze!! Ez rosszul kezdődik. - de ha észrevettétek, Jacob is furcsa nem? Kissé érdekes, hogy összefügg. S szerintem igenis összefügg. Ugyanis azt vallom, hogy Lena azért van távol, s Jacob azért olyan mint egy zombi,, mert igazából Lena visszautasította Jacob közeledését, ami igazán nagy hiba volt, mivel Sarah Wilson már ki is vetette, információim szerint, rá a hálóját. Szerintem figyelmeztetni kéne, mielőtt eluszik a nyeremény. - fejezte be s ránk kacsintott. Daemon közelebb lépett hozzá, s fenyegetően felmutatta a hüvelykujját.
- Ide figyelj missz, cicababa. - kezdte, mire kezdett leolvadozni, Diana arcáról csábos mosolya. - inkább menjél, s vásárolj méregdrága plázákban, milliókért apuci pénzén. De maradj ki abból, ami rohadtul nem tartozik rád. Világos?? - Diana krétafehér arccal hátrálni kezdett, majd megfordult, s a mozgás közepette még visszanézett:- ne mondjátok, hogy nem szóltam.
....
Jacobék ajtaja előtt

-Jessica! Mit szeretnél? - kérdezi, a láthatóan meglepett Jacob.
- Tudni, hogy mégis mi a franc bajod van - jelentem ki nemes egyszerűséggel.
- Nekem? - felnevet. - Semmi. Te, hogy vagy?
-Ne kertelj Jacob. Szeretném tudni, hogy, miért vágsz savanyú képet. - kerek fél óra után se lettem gazdagabb tudás birtokában, így eldöntöttem elmegyek Lenához.

Útban barátnőmék felé, rájövök, hogy nem is voltam mostanában olyan jó barátnő, sőt elhanyagoltam Lenát. Már a ház ajtaján kopognák, be mire gondolok egyet és megfordulok. Legbelül szidom magam, hogyan hihetem el azt a pletykát amit Diana terjeszt. Felfordul, a gyomrom attól a csajtól. Bűzlik a rosszindulattól. Szerintem annak nincsenek is érzései.
Útközben hazafele, belerúgok egy kavicsba, ami az utamat zavarta, aztán tovább megyek...
Dudaszó, fékek nyikorgására leszek, figyelmes rájövök, túlságosan is elkalandoztam, de már késő........ Sötétségbe borul a világ......

Lena szemszöge
Épp Jessicáékhoz tartok. Tanácsot szeretnék kérni tőle és szeretnék megmagyarázni mindent. Biztos már halálra aggódta magát szegény. Útközben próbálom megcsörgetni de nem veszi fel, írok neki SMS-t de nem reagál. Rosszat sejtek. Felhívom anyut. Második csörgésre, mint általában most is felveszi.
- Szia anyu még beugrok Jessicáékhoz és..... - félbeszakit:
- Drágám, az sajnos most nem fog menni... Azonnal gyere haza mondanunk kell valamit. - De.... - Semmi de.
Szinte két perc alatt hazaérek, gyomromban görccsel, mert rosszat sejtek, de nyugtatgatom magam.
Anyám arca sajnos nem segít ehhez hozzá.
- Anya, mi a baj mi történt?? Úristen szét izgultam magam áruld el. Csak nem Natival van valami? Vagy apu munkahelyén vannak gondok? - sorolom.
-vagy miaz áruld már el kérlek.....
-Lena..... Jessicát baleset érte, elütötte egy autó, kórházba szállították... -
-Micsoda?????????? - letaglóztam a gyomrom ha lehet, mégjobban elszorult, a torkomon hirtelen a levegő sem fért már át, elkezdtem szédülni. Elsírtam magam. Aztán összegörnyedtem, a félelem, hogy a legjobb barátnőmet elveszithetem jeges rémületként futott át rajtam.
Anyu mondta, hogy elvihetem a kocsiját ha be szeretnék menni hozzá. Még ki se mondta, már fogtam is a kocsikulcsot és kiviharoztam a nappaliból.
Fél óra múlva már a kórházban voltam, s szinte-najo nemcsak szinte - sírva, kérdeztem a recepción, hogy hol találom Jessicát. Harmadjára végre sikerült érthetően elsirnom az orvosnak, kit és miért keresek. A recepciós gyanakodva felhuzta szemöldökét :
- Családtag? - kérdezte enyhe akcentussal a hangjában. Reflexből rávágtam, hogy igen, de látszott rajta, hogy nem hisz nekem, s csak azért enged be, mert láthatta, milyen szarul nézek ki.
- A beteg húga vagyok - tettem hozzá, csakhogy legyen valami biztosítékom. Bólintott majd egy rövid úteligazítást adott. Három másodperc múlva már ott is voltam a kórterem előtt ahol megpillantottam Jessica anyukáját, aki éppen olaszul vitatkozott az orvossal, amiért nem képes beengedni őt a lányához. A mutogatásból jöttem rá véletlenül sem, azért, mert tudok olaszul. Mikor meglátott felkiáltott:- Oh, Cospetto. Hát te is értesültél a rossz hírről. - azzal egymás nyakába borulva sírdogáltunk.
Rángató sírógörcsek közepette, felhivtam Jacobot,s biztos voltam benne, hogy eszméletlenül szomorú lesz. Nem vette fel. Daemon viszont igen.
-Lena hála istennek, hogy jelentkezel....
- Nem ezt fogod mondani mert..... - s itt megint elsirtam magam.
-Lena mi történt?? - hangjában kétségbeesést és aggódást véltem felfedezni.
- Jessica..... Itt van... Kórházban.... -próbáltam elmondani a sírás ellenére.
- Mi miatt - megváltozott a hangja.
- Elütötte egy autó...
- Azonnal ott vagyok! - s letette.
Odamentem Jessica anyukájához, mikor egy beteg közelített felénk. Hagytam utat neki, mire legnagyobb meglepetésemre odaállt kettőnk közé és megszólalt :
- Szia, hogy van Jessica? - kérdezte Jessica anyukájától.
Az orvos azt mondta csak pár sebet kellett bevarrni, még eszméletlen- sírva, válaszolt mire a fiú (mert fiú volt) átkarolta a vállát. Valószínűleg észrevette, hogy nézem mert felém fordult és kezét nyújtotta :
- Ó bocsáss meg, Andrew vagyok szia - tétován, de elfogadtam a kezét.
- Én meg Lena - néztem rá komoran, mosolytalanul. Képtelen voltam rávenni magam, még arra is, hogy köszönjek.
- Szép név - mondta és már vissza is fordult Jessica anyukájához.
- Kösz - motyogtam, aztán kimentem s leültem a lépcsőre. Egy perc se telt le mire Daemon közeledő alakját pillantottam meg. Odarohantam hozzá mire átölelt, s én telesírhattam neki, gyönyörű fekete bőrkabátját. Együtt mentünk be majd ő odament beszélni Jessica anyukájával. A beteg fiú - Andrew- odajött addig hozzám. Nem bírtam ki túl kíváncsi voltam így megkérdeztem tőle :
- Te miért vagy itt? - mikor kérdőn nézett rám, rájöttem, hogy talán nem a legjobban fogalmaztam. - Úgy értem, hogy milyen beteg vagy? - csak remélni tudtam, hogy nem vagyok tapintatlan.
- Rákos vagyok - jelentette ki. Én meg elcsodálkoztam. Hú szegény.
- Honnan ismered Jessicáékat?- felnevetett, de mielőtt válaszolhatott volna, kiszólt egy nővérke: - Rokonok bejöhetnek!