Aktív olvasóim :-)

2015. augusztus 23., vasárnap

26. Rész - Ágynak dőlve és a többi...

Sziasztok meghoztam a kövi részt. 
Sajnálattal közlöm, hogy hétfőtől... Avagy keddtől nem leszek három hétig :((((, mivel nem lesz netem.
Szeptember 12.-én térek csak vissza szóval 12-13.-án kint lesz az új rész. 
Nemsokára itt a vége ennek a történetnek is, de még vár sok meglepetés :-) 
Szívem szakad meg de próbálom kibírni. Csak három hét! :'(
Mindenkinek kellemes illetve kibírható sulikezdést kívánok :-) 

By. : Tyna ~




Hideg levegőt éreztem a testemen. Tompa hangok hallatszottak a távolból. A torkom fájt és nem éreztem a végtagjaim. A szememet próbáltam kinyitni, de hirtelen elnehezült a szemhéjam. Nem értettem az egészet. Biztos voltam benne, hogy fázom.
Biztos, hogy csak egy álom, gondoltam, azonban végtelenül kimerültnek éreztem magam.
Kezek fogtak, valami vagy valaki vitt. Hm... Milyen fura álom.
Fájt a fejem, eszméltem rá. A világ még csukott szemmel is forgott.
Aztán magával rántott a sötétség.

***

- Mikor ébred fel? - hallottam egy hangot.
- Azt nem lehet biztosan tudni. Kemény ütés érte a fejét, lehet, hogy egy kis ideig memóriazavarban szenvedhet, de nem kell aggódni vissza fognak térni az emlékei. - szólt egy másik hang.
- Jajj istenem, kicsim. - síró hang volt. Jajj ne! Miattam aztán ne sírjon senki. Kérlek!
De bármennyire is erőlködtem, hogy kinyissam a szemem nem ment.
Egy kéz érintette meg a karom, aztán az arcom.
- Lena!!! - kiáltotta valaki - Ébredj fel! Feltudsz ébredni! Gyerünk. - Az utolsó szónál elcsuklott a hangja. - Kérlek - zokogta.
Egy test nehezedett rám. Átölel, gondoltam.
Szerettem volna felébredni. Nem tudtam visszaidézni, hogy mit történt velem, de attól még nem adhattam fel. Tudtam, hogy ez nem a halál.
Bár eléggé kétségbeejtő, hogy nem tudom kinyitni a szemem.
Oké, akkor emlékezzünk.
Lena Gray vagyok.
17 éves.
Kedvenc színem a piros.
A  legjobb barátom... A... Legjobb.... Ööö...
Ebben a pillanatban kipattant a szemem és szélsebesen felültem, amitől a mellettem levő gépek örült sípolásba kezdtek.
- Kisasszony jól van? - kérdezte egy nővér. Nővér!! Kórházban voltam!
- Hát ööö...
- Emlékszik a történtekre? - kérdezte. Bólintottam, amitől várakozva rámnézett.
- Hát... Najo talán még se. Mi történt?
- Mi a neve?
- Lena Gray, de mi...
- Jolvan, most pihenjen - döntött hátra az ágyra. Lenéztem a ruhámra. Kórházi hálóing volt rajtam. Grimaszoltam. A fejemhez kaptam, mert az elkezdett fájni.
- MI TÖRTÉNT??? - kiabáltam. Egy orvos szaladt be.
- Kérem nyugodjon le Ms. Gray.
- Lena! - mondtam.
- Lena. A vizsgálatok alapján, megsérült a feje. Nehéz tárgy tehette, mint például egy szörfdeszka.. - rámnézett, reakciót várva. Semmi. Nem rémlik.
- Egy vízből mentette ki egy fiatalember, ájultan.
- Elájult a pasi? - szóltam cinikusan. Az orvos nemvette fel.
- Nem. Ön volt ájult állapotban. Szörfözik?
- Nem tudok róla.
- Nos, hát nemrégiben megpróbálkozott vele.
- Jó tudni.
- Mit érez? - tudakolta az orvos nyilván az állapotom felől érdeklődve.
- Fáj a fejem, fáj a fejem, fáj a fejem, ja és igen! - itt az orvos reménykedve felnézett- Fáj a fejem! - sajnos szegényben minden reményt elfoszlattam.
Az orvos fejcsóválva válaszolt.
- Lena ez nem vicces, csak hogy tudja.
- Értem. Doktorúr!
- Hm? - kérdezte.
- Van még egy tünetem.
- Mi lenne az?
- Fáj a fejem.

***

"Migrén gyanúja lépett fel, ezért megemelem a gyógyszeradagot"

Na igen. Visszatértem. Teljes valómba. Vagy talán mégse...
Egy lány robogott be az ajtón, érezni lehetett a szelet.
- Lena!!! - az ágyamhoz lépett és bizonytalanul átölelt. Szőke rövid haja volt és gigázi nagy szempillái. Őrülten vékony volt.
- Khm.. Bögygrrr.... - ezt tudtam csak kinyögni, mert nagyon szorított. Elhajolt.
- Jajj bocsánat nem akartam, csak... Annyira örülök, hogy magadhoz tértél.  - Én is örülök, hogy eljöttél... Izé.... - zavartan ránéztem, amitől tágra nyílt a pupillája. Addigra bejött egy srác, az anyukám és egy másik srác.
Rémlett valami, de nem tudtam volna megmondani a nevüket.
- Jessica! Lena, Jessica vagyok! - kiáltotta rémülten a lány. Megfagyott a levegő. Erre senki sem számított. Görcsbe szorult a gyomrom.
- Orvost!! - ordította az egyik srác. Magas volt és szőke hajú. Rémlett valami.
- Hát persze!! Jessica! - próbáltam oldani a feszültséget, de mindenki dermedten állt.
- Anya!! Rád emlékszem! - mondtam megkönnyebbülve. Ő sírva csoszogott el a ágyamig.
- O, istenem kicsim.
- Rám emlékszel? - lépett oda a szőke hajú srác. Mondjuk mindkettő az volt.
- Sajnálom - hunytam le a szemem, miközben megráztam a fejem. Addigra a doktor berobogott.
- Lena! Nézzen rám. - követelte. Ránéztem.
- Miaz?
- Ugye engem nem felejtett el.
- Hát tekintve, hogy fehér köpenyben van és berobogott ide a doktorúr megszólításra... Hm és percekkel ezelőtt találkoztunk...
- Amikor megpróbált hülyének nézni... - szúrta közbe.
-... Nem könnyű magát elfelejteni.
- Ennek örülök. Lena most nagyon figyeljen. Ez az emlékezetkiesés, hogy nem emlékszik a történtekre és ismerőseire, ez csak átmeneti. Valószínűleg holnapra visszatér az összes emléke és a feje is szépen gyógyul. Ehhez azonban szükséges a sok-sok pihenés! Szóval most kérem távozzanak! - az utolsó mondatot az újdonsült vendégeimhez intézte.
A lány szemlesütve szomorúan botorkált ki a helységből, csakugyan, mint a többiek.


 Reggel, mikor kinyitottam a szemem egy fiú ült az ágyam mellett és aludt. Annyira megijedtem tőle, hogy megfordultam és leestem az ágyról. Hangos puffanással értem földet, amire vendégem felriadt. Utálom a kórházakat.
- Miért nem lepődöm meg!? - nevetett fel a fiú. Odajött hozzám és a kezét nyújtotta. Engedtem, hogy segítsen felállni.
- És én miért nem lepődöm meg, hogy pont a közeledben történik ilyesmi? - szóltam vissza.
- Emlékszel rám? Amúgy jól vagy?
- Igen jól vagyok köszi. Amúgy igen emlékszem rád. Már hogyne emlékeznék? Andrew! - abban a pillanatban, hogy ezt kimondtam átölelt szorosan. Nagyon meglepődtem. Viszonoztam az ölelést és hozzábújtam, beszippantva csodás illatát.
- Örülök, hogy rendben vagy - súgta a fülembe. Beleborzongtam. Eltolt magától, körülbelül két centire voltunk egymástól. Egymás szemébe néztünk. Elakadt a lélegzetem is.
- Khm! Lena! - megfordulva Jessicát pillantottam meg. Dagadt, kisírt szemmel nézett rám. Bátyjára meg szemrehányóan.
- Jessica! - rohantunk egymáshoz és szorosan zokogva megöleltük egymást.
- Annyira hiányoztál! Te lustaság! Csak te vagy képes öt napig aludni.
- Hogy mi? - hitetlenkedtem. Én azt hittem két napja vagyok bent.
- Bizony. Ezek a görények annyira begyógyszereztek, hogy visszatérjen az emlékezeted, hogy öt napig beájultál- tájékoztatott Andrew.
- Elméletileg holnap hazaengednek - kísért az ágyhoz barátnőm.

A délutánt azzal töltöttem, hogy vagy pihentem vagy látogatóim voltak. Anya, apa, Daemon...
- Annyira sajnálom, hogy elrontottam a nyaralásotokat! - szabadkoztam neki.
- Semmi gond. Egy nappal több vagy kevesebb mit számít. Te fontosabb vagy - felelte Daemon.
- Magyarország tényleg olyan szép, mint amilyennek leírtad és amilyennek mondják?
- Oh! Még annál is szebb. Csupán egy nap volt rossz időnk de imádtam. A Balaton nagyon jó hőmérsékletű volt.
- Ennek örülök. És sajnálom.
- De mondom, hogy ne sajnáld! Hogy érzed magad? Hallom holnap kiengednek. - mondta.
- Igen holnap már hazaengednek. Hazamehetek. Végre!
- Lena ezért nem kell szörfözni! - oktatott. Fejbe csaptam egy párnával.
- Hagyjál békén - nevettem. Hihetetlen, hogy mindig felvidított.
- Jolvan Jolvan! Módosítok. Ezért nem kell próbálkozni azzal, ami nem megy! - erre válaszul kapott még egy fejbecsapást.
- Gonosz vagy.
- Nem is.
- De igen.
- De nem.
- Mondom, hogy igen.
- Mindig a tiéd az utolsó szó?
- Szeretem ha igen.
- Le kéne szoknod a rossz szokásaidról -  mondta.
- Miféle rossz szokásaimról? Nincsenek is rossz szokásaim.
- Az öntelt!
- Nem vagyok öntelt - háborodtam fel.
- Mindenre van válaszod? - nevetett fel.
- Igen. A szavak kifogyhatatlanok.
- Nem igaz.
- Miért ne lenne igaz? - tettem keresztbe a kezem.
- Egyszer biztos elfogynak a szavak.
- Nem igaz. A számok is végtelenek. Ez biztos. Ne sodrodj a bizonytalan felé.
- Okos vagy.
- Köszi. - fejeztem be.
- Dilibogyó. - tette hozzá.
- Hé! - szünet. Aztán elnevettük magunkat.
Addig nevettünk, amig be nem jött egy nővér megnézni, hogy nincs e bajom. Megnyugtattuk, hogy kezdek gyógyulni.
Másnap hazaengedtek. Anya nagyon aggódott, hogy mi lesz, ellenben apával.
- Lena kemény. Bírja ő! - majd rámnézett és kacsintott.
Nagyon aggódtam az állatmenhely miatt, hiszen így nem tudtam rögtön kezdeni a megbeszélt időben.
Felhívtam őket, mire egy férfi vette fel a telefont és tájékoztatott, hogy Melinda - aki becserkészett a melóra - beteg. Influenzás. Hurrá.
Mondtam, hogy jobbulást neki és érdeklődni szeretnék, hogy mi lett a munkámmal, amit tegnap kezdtem volna, de nem tudtam bemenni, mert kórházban voltam.
Közölte a férfi, hogy semmi baj, majd ha teljesen egészségesnek érzem magam jelentkezzek. Megköszöntem a kedvességét és elköszöntem.
A következő pillanatban csengettek. Jessica!
Eszembe jutott, hogy megtréfálom, így - mivel Jessica mindig megijed tőle - elővettem apu trombitáját, amikor újra csengettek.
Magamban felnevettem, úgy rohantam a lépcsőn.
Közben véletlenül megbotlottam és előre estem magammal rántva a trombitát.
Abbamaradt a csengetés.
Hurrá! Ennél jobban nem is lehettem volna hangosabb.
De a cél érdekében kizártam az ajtót, majd kinyitva azt minden lélegzetemet beleadva belefújtam a trombitába.
Azonnal vérvörös lett az arcom, amikor megláttam Andrew kikerekedett szemét. Aztán elröhögte magát, én meg az arcába csaptam az ajtót, mielőtt beröhögte volna magát a lakásba.
Ennél megalázóbb dolog még sosem történt velem!
Pillanatokkal később rájöttem, hogy nem hagyhatom szegény Andrew - t odakint ácsorogni, így lesütött, dühös szemmel újra ajtót nyitottam.
Vidám fejjel nézett rám.
- Mindenkit így köszöntesz, aki átjön hozzátok? - nevetett fel.
- Képzeld nem - ránéztem komor arccal, de nem bírtam tovább, egyszerre robbant ki belőlünk a nevetés.
- Megtiszteltetésnek veszem akkor, hogy engem igen.
- Miért jöttél? - kérdeztem.
- Megnézni egyben vagy e - vigyorgott.
- Nem vagy vicces -  mondtam elfojtott nevetéssel.
- Aha, azért nevetsz mindjárt.
- Csak ráng a szám. Orvosok mondták, hogy lehetnek tünetei a gyógyszereknek - mondtam fapofával a szemébe nézve.
- Ez most gyenge volt Lena - torkollt le.
- Nem baj - vigyorogtam. - Na láthatod, hogy egyben vagyok, szóval akár el is mehetsz.
- Akár - felelte -, de akár maradhatok is - belépett a helységbe és leült a kanapéra. Felvontam a szemöldököm.
- Ki mondta, hogy maradhatsz?
- Én - mondta szórakozottan.
- Ez az én házam és...
- A szüleidé - vágott szavamba.
- Tökmindegy - legyintettem. - Mi van ha én nem akarom, hogy itt legyél?
Andrew nem felelt, csak feltápászkodott és másodpercek alatt már előttem is állt.
Olyan közel jött, hogy önkéntelenül is tettem hátrafele egy lépést. A derekam az ajtóhoz ért. Nem volt menekvés.
Andrew is lépett egyet. Csakhogy felém, nem pedig hátra.
A gondolataim összezavarodtak. Megakartam szólalni. Megakartam mondani, hogy menjen el de nem tudtam még lélegezni sem.
Andrew szája széle mosolyra húzódott.
- Na mi az? - kérdezte. Szemét! Megnyaltam az ajkam, aztán krákogtam egyet és megszólaltam.
- Mi lenne? - szinte suttogtam.
- A belépőkártyám.
Értetlenül összeráncoltam a homlokom.
- Hogy?
- Nem akarsz elküldeni... Mást viszont akarsz... - erre a mondatra elvörösödtem. Tudtam mit akar mondani de megelőztem.
- Tényleg nem akarlak elküldeni.
- Akkor mit szeretnél? - jött közelebb kihívóan. Nem tudtam kimondani.
Felsóhajtottam. Erőlködtem, hogy tekintetem maradjon a szemén és még véletlenül se tévedjen...máshová.
- Én tudom mit szeretnék.. - suttogta egészen halkan. Szívem immár dübörgött, talán ő is hallotta. Kezét végigsimította a fülem mögött egészen a nyakamig, majd tovább vándorolt a vállamra és megállt.
Lehunytam kicsit a szemem de már ki is nyitottam, mert kezét az arcomra tette.
Óvatosan megfogtam a karját az én kezemmel - nem is máséval.. - és felnéztem rá, amikor leengedte a kezét maga mellé.
Utána sóhajtott egyet, lehajolt, majd megcsókolt.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése